A dél-amerikai városok legismertebb/ hírhedtebb lakhatási jelensége a hegyoldalban terjeszkedő informális városnegyed. Ezeket mindenhol máshogy hívják, itt Peruban például “barriado”. Lima egy tízmilliós város, és a lakosság 60%-70%-a informális módon épült városnegyedben él. (Ezek nem mind szegénynegyedek, a korábban épültek mára “konszolidálódtak”, formalizálódtak. De a lakosság kb fele még így is informális szegénynegyednek - "slum" - tekinthető helyen él.) Ezek fő jellegzetessége, hogy vidékről a városokba vándorló emberek elfoglalnak területeket és saját maguk házakat építenek rá. A ’40-es évektől egészen a ’80-as évek végéig/ ’90-es elejéig nagyon erős volt a városokba tartó migráció, aminek hatására 1950-es és 1980-as évek között megnégyszereződött Lima lakossága. A vidékről városba menekülők első nagyobb hullámát a 70-es évekbeli földreform, a másodikat pedig a 80-as években a Fényes Ösvény fegyveres maoista mozgalmának főleg vidéken állandó fenyegetése okozta. 

kép forrása: http://www.paisajetransversal.org/2015/03/lima-proyectos-urbanos-integrales-pablo-muniz-unceta-peru-autobarrio-planificacion-urbana-planeamiento-ciudad-urbanismo.html

Ezekben a negyedekben talán az a legérdekesebb, hogy a csoportosan érkező emberek saját magukat szervezik meg; vezetőket választanak, felosztják, hogy hogyan telepednek meg (és időnként az egy csoporthoz tartozók azonos színűre is festik a házaikat). Ha valaki újonnan érkezik (de állítólag ritka, hogy egy-egy család magában próbáljon megtelepedni), akkor egy ilyen csoportot környékez meg - senki sem lehet egyedül. Az ezekről a közösségekről való romantikusabb narratíva azt hangsúlyozza, hogy az önszervezeődés alapja a hegyi és amazonasi népek közösségi alapon való működése: a hegyi falvakban kaláka-szerű rendszerben épül minden, messzire nyúló gyökerei vannak a kollektív segítségnyújtásnak, az amazonasi vidékeken pedig erősebb a közösség köteléke, mint a közvetlen családé. Ez egyértelműen fontos, másrészt viszont a szakszervezeti mozgalommal való kapcsolatok is döntőek voltak (lsd a videót a poszt végén, és a következő posztot), ezenkívül a közösségi szerveződést a szükséglet szüli, különösen a városba vándorlás időszakában: együtt jönnek el a városba és keresnek egy területet, ahol le tudnak telepedni. Az egyetlen módja, hogy lakhatást tudjanak maguknak teremteni, ha összefognak. 

Felmerülhet a kérdés, hogy ezt a masszív léptékű földfoglalást miért hagyja az állam. Talán elsősorban azért, mert annyira sok embert érint, hogy nagyon nehezen tudnának bármit tenni ellene (aztán ha jön egy olimpia például, akkor ez könnyebbé válik), illetve mert nem tudnak nekik más lakhatást biztosítani. (Ez a fajta belátás, hogy ha nem tudok nekik mást biztosítani, akkor legalább békén hagyom őket, önmagában még elég minimális - viszont az európai államok esetében gyakran még ez is hiányzik.) A kezdeti időkben sokkal erőszakosabban lépett fel az állam a földfoglalókkal szemben - ebben az időben (20-as, 30-as évek) pedig a szakszervezeti mozgalom alapjain való ellenállás segített sok telep túlélésében. Illetve azt is mondják, hogy egy anarchista építész (John Turner) a 60-as években sokat tett azért, hogy átkeretezze az állam hozzáállását a szegénynegyedekhez. Persze ezt az egészet úgy is lehet értelmezni, hogy egy erőforráshiányos államnak megéri, hogy a lakosok maguknak oldják meg a lakhatásukat - egészen addig, amíg egyébként piaci szempontból értéktelen hegyoldalakon építkeznek. 

Ennek eredménye, hogy sokaknak nagy háztartási és kollektív erőfeszítés árán megteremtett, viszont nagyon rossz minőségű lakhatásuk van. Olyan helyekre építkeznek, amik veszélyesek (nagyon meredek sivatagos hegyoldalak, ahol földcsuszamlások lehetnek), nagyon nehezen elérhetőek, és nincsenek közművek, szolgáltatások. Miután letelepedtek, az önszerveződő közösség válik annak is az alapjává, hogy elkezdjenek szolgáltatásokért és jogcímért, vagyis tulajdonjogért küzdeni. 

Ez az informális negyedek és az állam viszonyának egyik legérdekesebb pontja: a 90-es évek neoliberalizmusának Hernando de Soto nevével fémjelezett fő válasza a szegénységre és annak városi-lakhatási megjelenési formájára az volt, hogy rendezzék a tulajdonviszonyokat, és mindenkinek jogcímet, tulajdoni lapot adjanak arra a földterületre, amit elfoglalt. Az volt az érvelés emögött, hogy így ezek az emberek is fel tudnak majd venni hitelt, és ezzel javítani tudnak majd lakáskörülményeiken, illetve bekerülnek a formális gazdaság vérkeringésébe. 

Ez már csak azért sem működött, mert a bankok a tulajdoni lap ellenére sem adnak ezeken a helyeken hitelt — másrészt ha működött volna, akkor ez valószínűleg csak egy túlterjeszkedő, kizsákmányoló hitelezéshez és tömeges eladósodáshoz vezetett volna.

Másrészt ennek a politikának a következményeként megéri újabb és újabb területeket elfoglalni, hiszen joggal bízhatnak benne, hogy kapnak majd rá tulajdoni lapot - akármilyen lehetetlen helyen is van. Ebből egy terjeszkedő, infrastruktúrával utolérhetetlen város születik, ahol sokan nagyon rossz lakáskörülmények között élnek. Ezenkívül a telkek informális piacát is megnyitja: egyre többen foglalnak el területeket azért, hogy aztán azokat pénzért továbbadják más, később érkező vagy rosszabb helyzetű betelepülőknek. 

telkeket áruló hirdetések két különböző informális negyedben

Az állam a különböző politikai rezsimek (amik Peruban viszonylag gyakran váltogatták egymást mind a demokrácia-diktatúra, mind a baloldali-jobboldali tengelyen) alatt eltérő módokon viszonyult az informális negyedek kérdéséhez; Luis Rodríguez Rivero, a PUCP (Pontificia Universidad Católica del Perú) kutatója/ tanára ezt foglalja össze a következő videóban:

Ebben pedig a közösségi vezetők politizálódásáról: