A “nemzetközi együttműködés”, vagyis az amerikai és nyugat-európai kormányzati fejlesztési ügynökségek által finanszírozva kinőtt egy NGO-réteg, akik gyakran tényleg progresszív módon alakították a lakhatással, szegény városrészekkel kapcsolatos ügyeket, és gyakran a részvételi tervezé szervezői voltak, és az állam és lakosság közötti közvetítőként működtek. 

Bizonyos szempontból sokkal közvetlenebbül politikai módon nyilatkoznak ezek a szervezetek, mint amit sok civil szervezettől megszokhattunk. Egyértelműen elítélik például a ’90-es évek (Fujimori nevével fémjelezett) vad neoliberalizmusát, és annak máig ható következményeit. Másrészt viszont egyértelmű, hogy ezek a szervezetek a nemzetközi támogatásokkal nőttek nagyra. A válság óta a donor országok ilyen célú forrásai is elapadtak, és Peru gazdasági mutatói is javultak, ezért az elérhető fejlesztési források mnagymértékben csökkentek. A régi városfejlesztési civil szervezetek pedig egyre kevésbé találják a helyüket ebben a megváltozott helyzetben. A “piacról élés” kényszere alatt az egyik szervezet például bányászcégeknek is készít tanulmányokat. 

Az egyik kongresszusi képviselő mellett lakásügyekkel foglalkozó szakember szerint a régi NGO-k kora leáldozott, “nem tudtak lépést tartani a változásokkal”. Helyette azt mondja, hogy mostanában sokkal inkább magukat start-upnak nevező, komolytalan szervezetek vannak jelen a szegény városnegyedekben, illetve nagy cégek, amik CSR-tevékenységük keretében kiviszik az alkalmazottaikat egy hétvégére építkezni a negyedbe.  

CIDAP 

Azt képviselik, hogy a lakáshelyzetük piaci megoldása bizonyos társadalmi csoportoknak működik, másoknak viszont nem - akik számára az uruguayi mintára szervezett lakásszövetkezetek modelljét próbálják előtérbe tolni. Ebben eddig kevéssé értek el sikereket, mert az a közösség (Quinto Patio, lásd később), ahol az első ilyet meg szerették volna valósítani végül úgy tűnik, hogy - bár egyébként nagy sikert értek el (erről egy későbbi posztban) - nem ilyen formában valósítja meg a lakásprojektjét.

Most egy szakszervezettel kezdtek együttműködni a szövetkezeti modell terjesztésére. Az az elképzelésük, hogy ilyen módon össze tudják kapcsolni a városmegyedekben egyébként is létező, hétköznapi önszerveződás formáit a szakszervezetek politikailag öntudatosabb szervezési módjával. A szakszervezetek és a progresszív lakhatási mozgalmak kapcsolata több helyen előkerül; egy további érdekes szál például, hogy a 70-es évek végének válsága nyomán bezáró gyárak munkanélkülivé váló szakszervezeti szervezői sok helyen előkerülnek, mint az informális városrészek közösségi vezetői.

Szerepüket egyrészt abban látják, hogy technikailag/ a szervezés és kivitelezés folyamatában támogassák a helyi közösségeket (a “technical assistance” egy fontos fogalom itt, és azt takarja, hogy szakemberek saját maguktól szerveződő közösségeket hogyan tudnak támogatni), másrészt pedig hogy országos lakáspolitikai változásokért lobbizzanak. 

DESCO

 Ez a legnagyobb városfejlesztési kérdésekben aktív NGO, a fénykorban 190 alkalmazottja volt (és nagyrészt a spanyol nemzetközi fejlesztési ügynökségtől van pénzük). Céljuk egyrészt a közösségek fejlesztésébe (életkörülményeik javításába) való konkrét beavatkozás az informális szegénynegyedekben, másrészt a politikai környezet/ közpolitikák befolyásolása. Mindennek megalapozására felismerték az alkalmazott kutatás jelentőségét is. 

 A közpolitikák befolyásolásának módja elsősorban az, hogy kongresszusi képviselőkkel dolgoznak együtt konkrét ügyeken, melyekre velük együtt törvénytervezeteket írnak, lobbizási folyamatokat visznek végig. Erre sokkal több terül van a legutóbbi választások óta, amikor két fiatal, baloldali (és nő!) képviselő bekerült a kongresszusba. A korábbi időszakban - főleg a 90-es években Fujimori alatt - inkább helyi önkormányzati, városrész szinten dolgoztak, mivel az országos politika szintjén nem tudott hatásuk lenni. 

A helyi szinten konkrét beavatkozási munkájuk képezi a policy-lobbizás alapját; a városrész szinten kipróbált projektek alapján javasolnak országos politikákat. A léptékváltás lehetőségét folyamatosan szem előtt tartva alakítják ki a helyi szintű programjaikat. Álláspontjuk szerint az emberek nem várnak az államra (amit a végtelenségig tehetnének), hanem úgyis megoldják maguknak valahogy. A saját szerepüket inkább abban látják, hogy ebben segítsenek nekik ("technical assistance"), és ezeket a tapasztalatokat közvetítsék az állam felé. A kutatási lábuk jelentőségét abban látja, hogy adatokkal alá lehessen támasztani a politikailag fontos érveiket (pl. azzal kapcsolatban, hogy az állami támogatások végső soron a cégekhez kerülnek, vagy hogy a városokban élők jelentős része milyen kockázatoknak kitetten él).

Plusz egy cikk az ellenállás “ngo-sításáról”: https://beautifulrising.org/tool/the-ngo-ization-of-resistance

Másrészt viszont meglepően politikai módon fogalmaznak - a DESCO többévtizedes működését összefoglaló dokumentum például arról ír, hogy: "the body and the place are central elements for the development of voices of resistance to discriminations and injustices", és a lakáspolitika megváltozásához kulcsfontosságúnak tekintik a szegény városrészek lakosságának erősebb politikai szerveződését.

A dél-amerikai városok legismertebb/ hírhedtebb lakhatási jelensége a hegyoldalban terjeszkedő informális városnegyed. Ezeket mindenhol máshogy hívják, itt Peruban például “barriado”. Lima egy tízmilliós város, és a lakosság 60%-70%-a informális módon épült városnegyedben él. (Ezek nem mind szegénynegyedek, a korábban épültek mára “konszolidálódtak”, formalizálódtak. De a lakosság kb fele még így is informális szegénynegyednek - "slum" - tekinthető helyen él.) Ezek fő jellegzetessége, hogy vidékről a városokba vándorló emberek elfoglalnak területeket és saját maguk házakat építenek rá. A ’40-es évektől egészen a ’80-as évek végéig/ ’90-es elejéig nagyon erős volt a városokba tartó migráció, aminek hatására 1950-es és 1980-as évek között megnégyszereződött Lima lakossága. A vidékről városba menekülők első nagyobb hullámát a 70-es évekbeli földreform, a másodikat pedig a 80-as években a Fényes Ösvény fegyveres maoista mozgalmának főleg vidéken állandó fenyegetése okozta. 

kép forrása: http://www.paisajetransversal.org/2015/03/lima-proyectos-urbanos-integrales-pablo-muniz-unceta-peru-autobarrio-planificacion-urbana-planeamiento-ciudad-urbanismo.html

Ezekben a negyedekben talán az a legérdekesebb, hogy a csoportosan érkező emberek saját magukat szervezik meg; vezetőket választanak, felosztják, hogy hogyan telepednek meg (és időnként az egy csoporthoz tartozók azonos színűre is festik a házaikat). Ha valaki újonnan érkezik (de állítólag ritka, hogy egy-egy család magában próbáljon megtelepedni), akkor egy ilyen csoportot környékez meg - senki sem lehet egyedül. Az ezekről a közösségekről való romantikusabb narratíva azt hangsúlyozza, hogy az önszervezeődés alapja a hegyi és amazonasi népek közösségi alapon való működése: a hegyi falvakban kaláka-szerű rendszerben épül minden, messzire nyúló gyökerei vannak a kollektív segítségnyújtásnak, az amazonasi vidékeken pedig erősebb a közösség köteléke, mint a közvetlen családé. Ez egyértelműen fontos, másrészt viszont a szakszervezeti mozgalommal való kapcsolatok is döntőek voltak (lsd a videót a poszt végén, és a következő posztot), ezenkívül a közösségi szerveződést a szükséglet szüli, különösen a városba vándorlás időszakában: együtt jönnek el a városba és keresnek egy területet, ahol le tudnak telepedni. Az egyetlen módja, hogy lakhatást tudjanak maguknak teremteni, ha összefognak. 

Felmerülhet a kérdés, hogy ezt a masszív léptékű földfoglalást miért hagyja az állam. Talán elsősorban azért, mert annyira sok embert érint, hogy nagyon nehezen tudnának bármit tenni ellene (aztán ha jön egy olimpia például, akkor ez könnyebbé válik), illetve mert nem tudnak nekik más lakhatást biztosítani. (Ez a fajta belátás, hogy ha nem tudok nekik mást biztosítani, akkor legalább békén hagyom őket, önmagában még elég minimális - viszont az európai államok esetében gyakran még ez is hiányzik.) A kezdeti időkben sokkal erőszakosabban lépett fel az állam a földfoglalókkal szemben - ebben az időben (20-as, 30-as évek) pedig a szakszervezeti mozgalom alapjain való ellenállás segített sok telep túlélésében. Illetve azt is mondják, hogy egy anarchista építész (John Turner) a 60-as években sokat tett azért, hogy átkeretezze az állam hozzáállását a szegénynegyedekhez. Persze ezt az egészet úgy is lehet értelmezni, hogy egy erőforráshiányos államnak megéri, hogy a lakosok maguknak oldják meg a lakhatásukat - egészen addig, amíg egyébként piaci szempontból értéktelen hegyoldalakon építkeznek. 

Ennek eredménye, hogy sokaknak nagy háztartási és kollektív erőfeszítés árán megteremtett, viszont nagyon rossz minőségű lakhatásuk van. Olyan helyekre építkeznek, amik veszélyesek (nagyon meredek sivatagos hegyoldalak, ahol földcsuszamlások lehetnek), nagyon nehezen elérhetőek, és nincsenek közművek, szolgáltatások. Miután letelepedtek, az önszerveződő közösség válik annak is az alapjává, hogy elkezdjenek szolgáltatásokért és jogcímért, vagyis tulajdonjogért küzdeni. 

Ez az informális negyedek és az állam viszonyának egyik legérdekesebb pontja: a 90-es évek neoliberalizmusának Hernando de Soto nevével fémjelezett fő válasza a szegénységre és annak városi-lakhatási megjelenési formájára az volt, hogy rendezzék a tulajdonviszonyokat, és mindenkinek jogcímet, tulajdoni lapot adjanak arra a földterületre, amit elfoglalt. Az volt az érvelés emögött, hogy így ezek az emberek is fel tudnak majd venni hitelt, és ezzel javítani tudnak majd lakáskörülményeiken, illetve bekerülnek a formális gazdaság vérkeringésébe. 

Ez már csak azért sem működött, mert a bankok a tulajdoni lap ellenére sem adnak ezeken a helyeken hitelt — másrészt ha működött volna, akkor ez valószínűleg csak egy túlterjeszkedő, kizsákmányoló hitelezéshez és tömeges eladósodáshoz vezetett volna.

Másrészt ennek a politikának a következményeként megéri újabb és újabb területeket elfoglalni, hiszen joggal bízhatnak benne, hogy kapnak majd rá tulajdoni lapot - akármilyen lehetetlen helyen is van. Ebből egy terjeszkedő, infrastruktúrával utolérhetetlen város születik, ahol sokan nagyon rossz lakáskörülmények között élnek. Ezenkívül a telkek informális piacát is megnyitja: egyre többen foglalnak el területeket azért, hogy aztán azokat pénzért továbbadják más, később érkező vagy rosszabb helyzetű betelepülőknek. 

telkeket áruló hirdetések két különböző informális negyedben

Az állam a különböző politikai rezsimek (amik Peruban viszonylag gyakran váltogatták egymást mind a demokrácia-diktatúra, mind a baloldali-jobboldali tengelyen) alatt eltérő módokon viszonyult az informális negyedek kérdéséhez; Luis Rodríguez Rivero, a PUCP (Pontificia Universidad Católica del Perú) kutatója/ tanára ezt foglalja össze a következő videóban:

Ebben pedig a közösségi vezetők politizálódásáról:

Kb másfél hónapot Dél-Amerikában - pontosabban: Peruban, Bolíviában és Uruguayban fogok tölteni, ahol lakhatási szervezeteket és progresszív városfejlesztési kezdeményezéseket fogok meglátogatni. 

Persze ennyi idő alatt csak felületes benyomást lehet szerezni, de igyekezni fogok minél jobban dokumentálni, megosztani, amit tanulok. A Kelet-Európára, Magyarországra vonatkoztatható párhuzamokra, tanulságokra pedig különösen oda fogok figyelni.